Kedves Mindenki!
Ismerd meg tenmagadat! Hangzik a delphoi jósda „ajánlása”.
Gyermekoromban rendkívül dühös voltam az idézett mottóra, mondván: „Ezek orvosok voltak, vagy jövendőmondók?”. Manapság azt gondolom, sem egyik sem másik, bölcsek, kik óriási ismeretanyaggal rendelkeztek.
A globalizációról írt bejegyzésemben is említettem a saját felelősségünk szerepét a társadalmi, kulturális és nem utolsó sorban családi környezetünk alakításában. A világunk sodróereje hatalmas, de még véletlenül sem arra szeretnék utalni, hogy mindenképpen ússzunk szembe az árral, viszont arra sem, hogy csak sodródjunk, majd lesz valami. Tegyünk inkább meg mindent, hogy jó úszókká váljunk, víz alatt és a felett egyaránt. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükségünk van önmagunk megismerésére. Meggyőződésem ez tökéletesen nem sikerülhet, de mindannyiunkban megvan a képesség, a folyamatos önvizsgálatra és az abból fakadó helyes következtetések levonására.
Manapság gyakran találkozunk, önismeretet pénzért kínáló – többségében – hamis gurukkal, „mesterekkel” és tanítókkal. Gondoljunk bele hányszor halljuk tőlük: „Én csak a segítőd vagyok az utadon, azonban a felfedező Te magad vagy!”, a magam részéről kevés kivételtől eltekintve nem találkoztam ilyen alázattal és őszinteséggel.
Ha a saját magam életére visszatekintek, botlások és talpra állások sorozatát látom, kudarc és siker kéz a kézben jár. Az a kérdés: sikerült e tanulni a hibákból és pozitívumokból?
Valamennyit mindenképpen, de közel sem eleget.
Gyarló emberként, manapság kezdtem el igazán figyelni valós önmagamra, a környezetemben élő emberekre és az életem párjára. Az önzőség és a nagyképűség megakadályozta, hogy azokra a dolgokra koncentráljak, amelyek valódi harmóniát tudnak biztosítani számunkra.
Ekkor döntöttem el nekivágok, megfogadom az ősi bölcsek útmutatását.
Nehéz útra vállalkozik, ki a megismerés ösvényeire lép, az árnyak és fények játékából szinte valóságos világ tárul a szemünk elé. Egyszer a tudás fényes palotájában lépünk, hol minden a miénk, s ha nem vigyázunk a csillogás elvakít bennünket. Másszor az üresség birodalmába jutunk, itt minden apró neszt ágyúdörgésnek hallunk, s minden kedves katicabogár rémséges szörnyként dübörög felénk. Folytathatnám a sort, de nem teszem.
E helyett egy újabb kérdésre próbálok meg válaszolni, mely így hangzik: mi értelme egy ilyen félelmetes, még talán veszélyesnek is nevezhető belső barangolásnak?
A válasz kedvesen egyszerű: a katicabogár nem szörnyeteg és a tudás nem vakító csillogás, tehát egyszerűen a helyükre kerülnek a dolgok. Lehetőségünk nyílik a félelmeinket, örömeinket és vágyainkat alakító motivációkhoz közelebb kerülni.
Félreértés ne essék, nem győzhetjük le ösztöneinket, de megtanulhatunk együtt élni velük. Közhelynek hangzik, mégis idekívánkozik: akkor tudunk harmóniába kerülni embertársainkkal, ha előbb sajátmagunkkal kerülünk összhangba.
Meggyőződésem képesek vagyunk erre, még akkor is, ha útközben kiderül nem azok vagyunk akinek hittük, sőt láttuk magunkat. Senki nem képes változtatni rajtunk, csak is önmagunk.
Weöres Sándor írja: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”
Az önismeret tehát segíthet együtt élni önmagunkkal és a többi emberrel, nem csodaszer, de általa sikerülhet jobb úszóvá válnunk. Óvakodjunk azonban a víztől irtózó úszómesterektől!
Folytatása következik....
