Gondolkodni, Mérlegelni és Cselekedni

Kedves Mindenki!

A minap jelentették be a részecskefizika vezető európai kutatói: megdőlni látszik az Einsteini fizikai modell, mivel egy bizonyos típusú neutrínó a fénynél gyorsabb sebességre képes.

Mondhatják erre sokan, nagydolog a benzin ettől még több mint 400 forint az adók pedig az égig fognak érni.

E tekintetben igazuk is van, de a tudományos élet tekintetében legalább akkora a jelentősége, mint anno a Kopernikuszi világkép megalkotásának.

A részecskefizika területén nem rendelkezem érdemleges ismeretekkel, mint laikus érdeklődő sejtem a felfedezés jelentőségét.

Einstein tudományos világképének centrumában a fénysebesség mint abszolút „haladási” maximum jelenik meg. Nos, amennyiben kétséget kizáróan bizonyítják ennek az ellenkezőjét beláthatatlan távlatok nyílnak meg az emberi elemző képesség tekintetében.

Jelen rövid írásomban ez utóbbi kijelentés filozófia tartamára igyekszem rávilágítani; teszem ezt Albert Einstein tisztelőjeként és a Buddhista filozófia lelkes kutatójaként egyaránt.

Einstein maga jelentette ki: „A tudomány maximum arra képes, hogy a Holdig juttasson bennünket, a képzelőerőnk egy pillanat alatt képes körberepülni az Univerzumot.”

Ezzel – természetesen erőltetett mesterkéltséggel kijelenthetjük – Önmaga előre igazolta a jelenleg napvilágra került tudományos feltételezéseket.

Látható tehát a gondolkodás szabadsága, magával hozza önmaga határtalanságának elismerését is. Miért is fontos ez?

Véleményem szerint mimnél kevésbé ragaszkodunk a saját szellemünk és termékeinek önző béklyóihoz, annál szabadabban tudunk élni.

2500 évvel ezelőtt Sákjamuni Buddha a mécses hasonlattal szó szerint rávilágított a szellem mivoltára, mai szavakkal élve energia kvantumokként értelmezi a személyiségünk magját.

Most, hogy bebizonyosodik rövid időn belül, hogy létezik olyan elemi részecske mely gyorsabban képes a fénynél is haladni, talán nem túl erőltetett a vallásalapító gondolatait összekapcsolni a modernkor kvantumfizikai világával.

Évezredek óta kutatjuk, keressük az ember „gyökérzetének”, talán az ok okozati összefüggés rendszer tudományfilozófiai vázának újrakonstruálásával közelebb kerülünk a régen vágyott titok nyitjához.

Ne féljünk összeboronálni a régi korok és a mai korunk „mágiáját”.

Ha tökéletesen ellazulva szemléjük az Ember eddigi felfedezéseit, kristálytisztán kijelenthetjük: kortól, nemtől, rassztól függetlenül, mind, mind az anyagbazárt szellem gyümölcsei…

Ebből semmi esetre sem ildomos az Ember szellemi szubsztanciális szerepére következtetni, éppen ellenkezőleg.

Határvonalhoz érkeztünk, meglátásom szerint – az ember félreérthetetlenül része és nem alá vagy felé rendelt viszonyrendszerben –, testvére az Univerzum valamennyi lényének, elemének, makro és mikro összetevőjének.

Heisenberg a határozatlansági reláció megalkotásával ez irányba próbálta elmozdítani a gondolkodók egóját.

Tény, hogy a vizsgálódó embertársaink nem független megfigyelői a kísérleteiknek, mint inkább részesei, akik a szemlélődésük által integráns részesei, annak.

E kontextusban nyer értelmet Buddha kijelentése a szemlélődésben rejlő lehetőségekről: „Semmit sem titkoltam el az emberek elől.”

Ne féljünk levetkőzni egoizmusunkat és ebből fakadó félelmeinket, ha így teszünk, megláthatjuk a saját a tudatunk fátylai által eltakart összefüggéseket, a letűnt és a jelenkor gondolkodóinak szellemi termékei között.

Így valósulhat meg Einstein álma az egyesített elméletről, mely hitem szerint jóval több lesz, matematikai és fizikai képletetek halmazánál.

Hogyan, s miképp juthatunk el idáig?

Nos a hegedűszót oly nagyra becsülő professzor szavai vezessenek bennünket: „Mindent a lehető legegyszerűbben! De nem egyszerűbben!”

Így újra frigyre lép majd a filozófia és a tudomány, s a nászukból megszületik szívével élő Ember…

Folytatása következik…

Kedves Mindenki!

A félelem nem más mint egy papírtigris, a vágy pedig szalmaláng, egy tanítás szerint.

Mondhatjuk könnyű ezt állítani, annak, aki még nem félt és vágyakozott igazán. Az elmúlt hónapok során, önmagamon tapasztaltam meg mindkét állítás igazságtartalmát és éppen ennek okán, gyermeki bájukat is.

Mitől is félünk elsősorban, mi emberek?

Végtelen az utak száma ahonnan ezt a látszólag egyszerű kérdést megtudjuk közelíteni, így viszont a válaszok száma is a végtelenbe vész.

Javaslom nézzük az emberi lélek szempontjából, s így máris könnyebb a dolgunk – naivan –, legalábbis így gondolom. E tekintetben, bizony a magány a félelmeink Alfája és Omegája.

Szó szerint Ádámnál és Évánál kezdve, már Ádám is a magánnyal küzdve kérte a Teremtőjét, szüntesse meg ezt az állapotot, mert bizony az Éden gyönyörű, de ő – elnézést a kifejezésért – nagyon unja magát. A Kreátor teljesítette kedves teremtménye akaratát, de nem csekély humoráról tanúbizonyságot téve, bizony Ádámból vette a mintát, s nem csak materiális értelemben.  

Így létrejött egy új élet, egy másik lény, aki megszüntette a magányt, úgy, hogy Önmaga már ezt a fogalmat, élethelyzetet nem is ismerte. Igen ám, azonban az Univerzum Építőmestere, igen tudatosan a magányos lényből teremtette meg a társat, azaz a magány ellentétpárját.

Hogy igazán elemében volt, misem bizonyítja jobban, mint az, hogy a természetesen tiszta vágyakozás lángját is fellobbantotta a teremtményeiben.

Nos az ebből származó problémák sorát, természetesen nem kezdem el sorolni, fogalmazzunk úgy: több óriáskönyvtárnyi anyag gyűlt össze ez idáig és sajnos van rá esély, hogy az anyaghalmaz folyamatosan bővülni fog az elkövetkezendő években.

Világnézet kérdése ezt a verziót elfogadjuk e a magány keletkezés történetének, a magam részéről, a közérthetőség kedvéért választottam.

Így a magánytól való félelemről kijelenthetjük, igen ősi mondhatjuk velünk született érzésről beszélünk. Igen ám, de vannak körülöttünk nagyszámban hasonló lények mint mi magunk, tehát adott a lehetőség az ősi félelmünktől való elköszönésre. Hol itt baj?; kérdezhetné a társadalmunkat nem ismerő távoli látogató. A baj, talán az elfogadás és a lemondás körül keresendő. Mert a magány rossz és félelmetes, de tőle való elköszönésnek ára van.

Fel kell adni a szeretett szabadságunk egy részét és ekkor lelhetünk társra.

Most viszont akkor mi legyen? Szabadok is akarunk maradni, de a magánytól is búcsút akarunk venni, az egyik félelem helyébe egy másik lép. Ami ám mint a tigris, még a fogait is villogtatja.

S eközben a lelkünk másik Isteni adománya a vágy is teszi a dolgát és sürget bennünket, lépjünk már, Ő nem ér rá neki égnie kell!

Ha ez még nem lenne elég a társadalmi tényezők is igen impulzívak és nem hagynak gondolkodni bennünket. Éppen ezért, talán kijelenthető a felszínességük ellenére óriási a befolyásuk ránk nézve.

Paradox helyzet, mondhatnánk gordiuszi, és mint ilyen – a történelmi példa jól mutatja –, igen egyszerű megoldást kíván.

A magányosságot elzavarjuk egy sarokba és társaságba járunk. A vágy lángját szabadjára engedjük hagy tomboljon. A félelmünk köszöni jó van, de most nem érünk rá vele foglakozni.

Puff neki milyen frappáns megoldást talált a modern kor embere, még Nagy Sándor is megirigyelhetné.

Viszont a szabadjára engedett vágyláng és a magára hagyott félelem, egyszer összetalálkozik és táncra kél. A papír és a láng táncából nagy tűz keletkezhet, már ha van ami táplálja, és bizony termelünk elég szemetet magunk körül, hogy lángra lobbantsuk a saját személyes világunkat.

Végül: ott maradunk magányosan amikor a tűz kialszik és rájövünk nem mindig az egyszerűbbnek látszó megoldást kell választanunk.

Meggyőződésem azonban van másik alternatíva, igaz talán nem ilyen egyszerű, de roppant stabilitást nyújtó.

Nem kell föladnunk a szabadságunkból semmit, ahhoz, hogy társra leljünk. Sőt éppen társunk hozza el azt, mivel a magánytól való félelmünk akadályozza meg a kiteljesedésünket.

Ebből következőleg közel mehetünk a félelmünkhöz és magunkhoz ölelhetjük, hogy ne féljen, hiszen sokat tanultunk Tőle, s mint tudjuk a papír sérülékeny anyag.

A vágyaink lángja pedig hol egyesül a társunkéval, hol helyet cserél vele, de nem tombol csak parázslik és néha tápláló lángra kap.

Igen a lejegyzett gondolatok a szarkasztikustól, egészen az idealisztikusig terjednek.

Mégis hiszem, az Ember képes a magányából fakadó félelmein túllépni, de ez igazi társ nélkül bajosan sikerülhet.

Ne csináljunk magunkból mártírt, a szabadságunk önáldozatát, de ne váljunk a társadalmunk bohócává sem, akinek az előadás végére a piros orra is elég.

Ne féljünk gondolkodni, s miközben ezt tesszük az egyik kezünkkel simogassuk meg a Társunk (Szabadságunk) arcát, a másikkal vakarjuk meg a papírtigrisünk fülét, a lelkünk ablakát pedig tartsuk nyitva, hogy a vágyaink lángja szabadon járhasson át lélektől, lélekig.

Folytatása következik....

Kedves Mindenki!

A globalizálódó világ kritikájaként gyakran halljuk: „Eltűnnek a nemzeti és kulturális hagyományok!”

Érdemes egy pillantást vetni ezen sarkos kijelentés mögött meghúzódó gondolatok önbeteljesítő jóslatként működő tartalmára és arra a kommunikációs veszélyre, amely által mi egyszerű halandók egyre elveszettebbnek érezhetjük magunkat.

A határok eltűnése valóban hordoz magában veszélyeket, azonban itt elsősorban országhatártok felszámolásáról, s nem társadalmi, erkölcsi értékrendek határainak "eltűnésére" gondolok. (Utóbbiakról egy önálló bejegyzést írok a későbbiekben.) Jól látható az országok közötti határsávok megszüntetésével, nem kizárólag pozitív és humánus dolgok áramlanak szabadon. Viszont érdemes egyenleget vonni a káros és hasznos „áramlások” között. Meggyőződésem, a hasznosak vannak többségben. Konkrét példákat direkt nem sorakoztatok fel, mindenki gondolkodjon el szabadon az állítás igazságán, vagy annak az ellenkezőjén!

A bevezetőben idézett jóslat kapcsán eszembe jutottak annak szociológiai és politikai vetületén túlmutató, személyiségi aspektusai is. Az előző bejegyzésekben többször érintettem a személyes felelősség kérdéskörét. Ez a Globalizáció kapcsán sem kerülhető meg!

Az „eltűnést” hangoztatók mintha elfeledkeznének arról az egyszerű tényről: a nemzeti és kulturális hagyományok nem önmaguktól és nem is a mindenkori uralkodó osztályok akaratából keletkeztek.

Ősanyáink és Apáink szellemi és fizikai erőfeszítése teremtette meg az alapokat és mi magunk is építő munkásai vagyunk ezen gigantikus építménynek. Ha valamiféle kárt szenved, ez a nagyon is élő emberi alkotás, abban a saját felsőségünk az elsődleges. A sok egyéni felelősség válik társadalmivá, amit akár nemzetinek is nevezhetünk, csak ha lehet ne kötelező jelleggel!

Családi életünkben lehet a legkézzelfoghatóbban tapasztalni az egyéni felelősség erejét és gyengeségét. Ha mindenáron a saját akaratunkat (hagyományainkat) akarjuk érvényre juttatni – az esetek többségében – ez kudarchoz vezet. Esetünkben a házasságot is tekinthetjük Globalizációnak, hiszen akár feleségként, akár férjként mindannyian egy kis külön világból érkezünk. Amennyiben egyikünk vagy egyikünk sem nyitja ki a határait a társa felé a Globalizáció meghiúsul és elfojtott vagy nyílt konfliktusokhoz vezet. Mely akár a kapcsolat végét is okozhatja, s immár két sebzett emberrel több van a világban. Ennek az ellentéte is igaz: ha képesek vagyunk nyitottan, befogadón kezelni társunkat, semmi sem veszik el, sőt az értékek összeadódnak, s többé válunk mindannyian!

Lehet azt állítani: ez ilyen formán túlzott leegyszerűsítése a valóságnak. Kár lenne  tagadni ez így igaz. Azonban adott esetekben érdemes kézzelfogható példákon keresztül közelíteni összetett folyamatokra, mert sajnos a felfogó képességünk és az információ tároló kapacitásunk is véges. Meggyőződésem, a véleményformálók sem rendelkeznek az emberinél nagyobb szellemi erőforrásokkal, mégis egyre gyakrabban hallunk az anyagban írotthoz hasonló kijelentéseket, melyek súrolják a kinyilatkoztatás határait.

Emberként megadatott nekünk a gondolkodás és az öntudatra ébredés képessége, éljünk ezekkel, de ne csak saját boldogulásunkért, mint inkább a szűkebb és tágabb családunk kiteljesedésért!     

Folytatása következik...

Kedves Mindenki!

Az Ember törekvései és valós lehetőségei sok esetben nem mozognak szinkronban.

Az előző bejegyzésben írtam az  „állandóság állapot” vágyott eléréséről, mely – sok más tényező mellett –  nagymértékben függ a hozzávezető út egyes lépéseitől. Egy ismert állítás szerint: „Ha az első lépéseink hibásak, nem oda érkezünk ahová szerettünk volna.”  

Ennek igazság tartalmát ki-ki ítélje meg maga; engem mindenesetre elgondolkodtat: vajon, feltudjuk e fedezni önmagunk a hibáinkat, vagy ha mások hívják fel rá a figyelmünket hajlandók vagyunk e megállni egy pillanatra elmélkedni, igazuk lehet?

Saját tapasztalatimat is figyelembe véve, mindkét feltétel nehéz feladat elé állít bennünket.   

Nem az állandó önkontrol idealisztikus szükségességéről, oly sokat megénekelt – kifejezetten pozitív – gondolatvilágára utalok, mind inkább a folyamatos éberség szükségességére.

Hangsúlyozom: éberségre és nem gyanakvásra utalok. Sajnos e két fogalom a köznyelvben szinonimává kezd alakulni.

Ha ébren tarjuk figyelmünket, nem csak sajátmagunknak, családunknak, de tágabb környezetünknek is segíthetünk eligazodni az ingerekben nem szűkölködő világunkban. 

Ezen „életfelfogás” a közéleti események tekintetében is kamatoztatható, hiszen a felénk áradó információ dömping, a sekélyes és a szélsőséges értékek széles skáláját járja be, és ha akarjuk ha nem döntő mértékben befolyásolja mindennapjainkat.  Amennyiben éberek és kritikusak tudunk maradni, képesek vagyunk kiszűrni – a civilizáció erősödő háttérzajából – a számunkra hasznos és érdekes „adatcsomagokat”.

Például a politikai élet szereplői – a saját hatalmunk vagyonkezelői –, igen könnyen képesek magukat a mindent tudó modernkori varázslók köntösébe képzelni, s ennek tudatában mágikus szavakkal, hol a régmúlt már elérhetetlen messzeségébe, hol a távoli jövő ismeretlen tájaira röpíteni bennünket.      Jóhiszeműen ezt értékelhetjük egyfajta érzéstelenítésként a jelen fájdalmaitól, de úgy gondolom közelebb áll az érdekeinkhez ha megkérdezzük: Tisztelt Vagyonkezelőink mért is van rajtatok jelmez és mért mormoltok bűvigéknek beillő szóvirágokat?

Folytatása következik...                                                             

Kedves Mindenki!

A változás természetes folyamat, mely végigkíséri az emberiséget rövidke története során.  Mi több, a galaxisok s így a bolygók kialakulása, önmagában is  az állandóan változó, alakuló fizikai világ törvényszerűségeinek köszönhető.

Talán ebből következőleg természetes, hogy egyénenként törekszünk egy viszonylagos, „állandóság állapot” kialakítására.

A világ bonyolultsága ezt egyre nehezebbé teszi, de létrehoztunk napjainkra bizonyos társadalmi „segédeszközöket”, melyekre támaszkodhatunk. Családot alapíthatunk, működik a szociális és egészségügyi ellátórendszer – a hogyan és miként  egy önálló bejegyzést megér a következőkben –, csatlakozhatunk civilszervezetekhez és pártokhoz, szabadon gyakorolhatjuk vallásunkat, stb.

Egyszóval Demokrácia van.

Természetesen az nem mentesíti az embert a saját felelősége alól, sőt mi itt Kelet-Európában  most kezdjük érezni igazán, hogy rendszerváltás előtti időkhöz képest, hatványozott terhet rak a vállunkra.

A társadalom szerveződései sok esetben, első pillantásra egymásnak teljesen ellent mondó irányokba mozognak, hatnak a demokráciákban, azonban – a szélsőséges csoportok kivételével – meggyőződésem összességében a fejlődést és a relatív nyugalmat szolgálják.

Napjainkban sokan „félreértik” a világszerte tapasztalható útkeresést, mely leginkább a gazdasági modellekre, mintsem a demokratikus berendezkedés lecserélésére keres alternatívákat. Kétségtelen, mutatható ki összefüggés a kettő között, de hatalom megszerzése nem adja a birtokosai kezébe sem a bölcsek kövét, sem a gazdasági fejlődéhez szükséges javak kimeríthetetlen tárházát.

Tehát az állandóan változó világ(egyetem) örök ellentétben áll az Ember nyugalomra, állandóságra vágyakozó egyéni természetével. Napjainkban ez a változás lüktetővé, s talán veszélyesebbé is vált a megszokottnál. A közös felelőségünk abban áll, hogy az inga ne lengjen túl egy bizonyos határon, mert a természetes változást, a káosztól egy hajszál választja el!

Ne féljük hát, de Figyeljünk és Gondolkozzunk!

Folytatása következik...

Kedves Mindenki!

Internetes naplót írni nem nagy kunszt, se szeri se száma ezeknek a világhálón.

Az írás szeretete okán indítottam el az oldalt, egy újabb aprócska pontot generálva a virtuális térben, ahol lehetőség nyílik beszélgetni és elmélkedni a világról, hazánkról és nem utolsósorban rólunk Emberekről, akik mindezeket képesek vagyunk megérteni és ha kell változtatni is tudunk a dolgainkon.

Kishazánk átalakulóban van. Ennek iránya ma homályban burkolózik.

Ez természetes, avagy sem?

Legyen ez a bevezető témánk, hiszen a kérdés megválaszolása és a helyzet formálódása, gyermekeink és unokáink életére is komoly hatást fog gyakorolni.

Folytatása következik...