Kedves Mindenki!

A félelem nem más mint egy papírtigris, a vágy pedig szalmaláng, egy tanítás szerint.

Mondhatjuk könnyű ezt állítani, annak, aki még nem félt és vágyakozott igazán. Az elmúlt hónapok során, önmagamon tapasztaltam meg mindkét állítás igazságtartalmát és éppen ennek okán, gyermeki bájukat is.

Mitől is félünk elsősorban, mi emberek?

Végtelen az utak száma ahonnan ezt a látszólag egyszerű kérdést megtudjuk közelíteni, így viszont a válaszok száma is a végtelenbe vész.

Javaslom nézzük az emberi lélek szempontjából, s így máris könnyebb a dolgunk – naivan –, legalábbis így gondolom. E tekintetben, bizony a magány a félelmeink Alfája és Omegája.

Szó szerint Ádámnál és Évánál kezdve, már Ádám is a magánnyal küzdve kérte a Teremtőjét, szüntesse meg ezt az állapotot, mert bizony az Éden gyönyörű, de ő – elnézést a kifejezésért – nagyon unja magát. A Kreátor teljesítette kedves teremtménye akaratát, de nem csekély humoráról tanúbizonyságot téve, bizony Ádámból vette a mintát, s nem csak materiális értelemben.  

Így létrejött egy új élet, egy másik lény, aki megszüntette a magányt, úgy, hogy Önmaga már ezt a fogalmat, élethelyzetet nem is ismerte. Igen ám, azonban az Univerzum Építőmestere, igen tudatosan a magányos lényből teremtette meg a társat, azaz a magány ellentétpárját.

Hogy igazán elemében volt, misem bizonyítja jobban, mint az, hogy a természetesen tiszta vágyakozás lángját is fellobbantotta a teremtményeiben.

Nos az ebből származó problémák sorát, természetesen nem kezdem el sorolni, fogalmazzunk úgy: több óriáskönyvtárnyi anyag gyűlt össze ez idáig és sajnos van rá esély, hogy az anyaghalmaz folyamatosan bővülni fog az elkövetkezendő években.

Világnézet kérdése ezt a verziót elfogadjuk e a magány keletkezés történetének, a magam részéről, a közérthetőség kedvéért választottam.

Így a magánytól való félelemről kijelenthetjük, igen ősi mondhatjuk velünk született érzésről beszélünk. Igen ám, de vannak körülöttünk nagyszámban hasonló lények mint mi magunk, tehát adott a lehetőség az ősi félelmünktől való elköszönésre. Hol itt baj?; kérdezhetné a társadalmunkat nem ismerő távoli látogató. A baj, talán az elfogadás és a lemondás körül keresendő. Mert a magány rossz és félelmetes, de tőle való elköszönésnek ára van.

Fel kell adni a szeretett szabadságunk egy részét és ekkor lelhetünk társra.

Most viszont akkor mi legyen? Szabadok is akarunk maradni, de a magánytól is búcsút akarunk venni, az egyik félelem helyébe egy másik lép. Ami ám mint a tigris, még a fogait is villogtatja.

S eközben a lelkünk másik Isteni adománya a vágy is teszi a dolgát és sürget bennünket, lépjünk már, Ő nem ér rá neki égnie kell!

Ha ez még nem lenne elég a társadalmi tényezők is igen impulzívak és nem hagynak gondolkodni bennünket. Éppen ezért, talán kijelenthető a felszínességük ellenére óriási a befolyásuk ránk nézve.

Paradox helyzet, mondhatnánk gordiuszi, és mint ilyen – a történelmi példa jól mutatja –, igen egyszerű megoldást kíván.

A magányosságot elzavarjuk egy sarokba és társaságba járunk. A vágy lángját szabadjára engedjük hagy tomboljon. A félelmünk köszöni jó van, de most nem érünk rá vele foglakozni.

Puff neki milyen frappáns megoldást talált a modern kor embere, még Nagy Sándor is megirigyelhetné.

Viszont a szabadjára engedett vágyláng és a magára hagyott félelem, egyszer összetalálkozik és táncra kél. A papír és a láng táncából nagy tűz keletkezhet, már ha van ami táplálja, és bizony termelünk elég szemetet magunk körül, hogy lángra lobbantsuk a saját személyes világunkat.

Végül: ott maradunk magányosan amikor a tűz kialszik és rájövünk nem mindig az egyszerűbbnek látszó megoldást kell választanunk.

Meggyőződésem azonban van másik alternatíva, igaz talán nem ilyen egyszerű, de roppant stabilitást nyújtó.

Nem kell föladnunk a szabadságunkból semmit, ahhoz, hogy társra leljünk. Sőt éppen társunk hozza el azt, mivel a magánytól való félelmünk akadályozza meg a kiteljesedésünket.

Ebből következőleg közel mehetünk a félelmünkhöz és magunkhoz ölelhetjük, hogy ne féljen, hiszen sokat tanultunk Tőle, s mint tudjuk a papír sérülékeny anyag.

A vágyaink lángja pedig hol egyesül a társunkéval, hol helyet cserél vele, de nem tombol csak parázslik és néha tápláló lángra kap.

Igen a lejegyzett gondolatok a szarkasztikustól, egészen az idealisztikusig terjednek.

Mégis hiszem, az Ember képes a magányából fakadó félelmein túllépni, de ez igazi társ nélkül bajosan sikerülhet.

Ne csináljunk magunkból mártírt, a szabadságunk önáldozatát, de ne váljunk a társadalmunk bohócává sem, akinek az előadás végére a piros orra is elég.

Ne féljünk gondolkodni, s miközben ezt tesszük az egyik kezünkkel simogassuk meg a Társunk (Szabadságunk) arcát, a másikkal vakarjuk meg a papírtigrisünk fülét, a lelkünk ablakát pedig tartsuk nyitva, hogy a vágyaink lángja szabadon járhasson át lélektől, lélekig.

Folytatása következik....